Ahogy az előző posztban jeleztem, most a központi tantervről ejtek szót, hiszen a tankötelezettséget is ennek alapján kell(ene) meghatározni.
Mi a központi tanterv? A központi tanterv a tanügyi igazgatás által kiadott dokumentum, amely az iskolák tanulmányi munkájának tartalmi elemeit hivatott egységes rendszerbe foglalni. Két lényeges tényezőt kell kiemelnünk ennek alapján:
a központi tanterv biztosítja az átjárhatóságot,
valamint nyilvánossá teszi az állam oktatással szemben támasztott preferenciáit.
Az elsőként említett átjárhatóság tiszta és érthető. Ez biztosítja például, hogy a családjával elköltöző gyermek az új iskolájában is bekapcsolódhasson a tanulási-tanítási folyamatba.
A súlyosabb és több gondot okozó tényező a másodikként említett preferencia rendszer kérdése. A tanterv ugyanis – készüljön az a világon bárhol – magában foglalja az alábbi elemeket:
a közoktatás célrendszere,
az elérni kívánt jártasságok, készségek, képességek, kompetenciák szintje,
a tananyag tartalma,
minimumszintek és a továbbhaladás (következő évfolyamba lépés) feltételei
és végül néhány módszertani utalás (ez nem jellemző minden tantervre).
Jól érzékelhető, hogy a felsorolásban primátusa van a céloknak, hiszen a többi elem meghatározása csak ennek függvényében történhet. Az előző posztban ugyan mondtunk valamit a társadalmi lét bonyolultságáról, de az meglehetősen elvontnak tűnik ahhoz, hogy annak alapján fogalmazzuk meg a közoktatási rendszer célkitűzéseit. Így aztán ahány ember, ahány párt, annyi válasz. Azért kell iskolába járni, hogy megszerezzük az általános műveltséget. Vagy azért, hogy felkészítsen az egyetemre. Vagy ha arra nem is, de legalább az életre. Esetleg az iskola azért van, hogy ott megtanuljuk a társadalmi érintkezés szabályait. És ez így folytatható vég nélkül.
A központi tanterv persze nem határozhat meg nagyon sok, különböző célt, csak egyet-kettőt, és azokat is hierarchiába állítva. Az így kialakított célrendszerhez kell hozzárendelni az eszközöket és a feladatokat, vagyis a felsorolás 2., 3., 4. és 5. elemét. Ha ez koherens és konzisztens, akkor a közoktatási rendszer sikeres lesz. Sikeren persze azt értjük, hogy a kitűzött célokat eléri a rendszer, tehát csak önmagához mérjük, és nem más rendszerekhez. Ezért tarthatjuk sikeresnek a Klebelsberg által kialakított közoktatási struktúrát, de az nyilván vitakérdés lehet, hogy a kitűzött célokkal egyet tudunk-e érteni. Ezért érezhettük jól működőnek a rendszerváltás előtti iskolát is, persze a célok itt is megkérdőjelezhetők, vitathatók.
A jelenlegi oktatáspolitika talán legnagyobb hiányossága, hogy a célkitűzés hiányzik, vagy nagyon is sokfélék a célok. Ha a célrendszer kialakítása megtörténik, akkor a többi szinte jön magától. De kinek kell a célt meghatározni. Azt gondolom, ez politikai kérdés, mégpedig olyan politikai kérdés, amely konszenzusos döntést igényel. Közhely, hogy az oktatáspolitika nem egy ciklusra szól, az ovitól a diplomáig 20 év telik el, és ebből csak a közoktatásban 12.
A következő poszt a célkitűzés kérdéskörével foglalkozik, részletesen áttekintjük melyek azok a célok, amelyek ma jellemzőek és sikeresek lehetnek.
