Az előző posztot azzal zártuk, hogy megvizsgáljuk a tantervi célokat, körüljárjuk melyek azok a tényezők, amelyek ezt alakítják, befolyásolják.
Első megállapításunk az lesz, hogy a kitűzött célok nem függetleníthetők attól társadalmi, politikai, gazdasági közegtől, amelyben megfogalmazódtak. A legkorábbi modernnek tekinthető – tehát tananyagtartalmakat és célokat kijelölő – tantervek a XVI. században jöttek létre a jezsuiták iskoláihoz kapcsolódóan. Ez volt a Ratio Studiorum, amely nem rejtette véka alá, hogy felveszi a versenyt a reformációval, célja a katolicizmus megerősítése, a hívek visszaszerzése, de legalábbis megtartása. Ez a tanterv pontosan ráérzett a kor követelményeire, az igényre a nemzeti nyelven olvasható Szentírásra, és ebből fakadóan a tömeges írástudatlanság tarthatatlanságára.
Érdemes szemügyre venni a kiegyezés utáni magyar oktatásügy tantervi célkitűzéseit. 1879. szeptember 12-én a vallás- és közoktatásügyi miniszter kiadta a 25 409. számú rendeletét, azaz a polgári fiúiskolák tantervét. E szerint a polgári iskola célja a közéletre tartozó olyan általános műveltség nyújtása, amelyre a tudományos pályákra nem törekvő minden jobb módú magyar állampolgárnak szüksége van.
Ahhoz, hogy ezt értelmezni tudjuk, tudnunk kell, hogy a polgári iskolába az elemi népiskola negyedik osztálya után lehetett belépni, a lányoknak négy, a fiúknak pedig hat évfolyamos volt. A gyerekek nagy többsége a népiskola ötödik és hatodik évfolyamán folytatta a tanulmányait, az 1880/81. tanévben a polgári iskolákban tanulók létszáma 9940, húsz évvel később 45 213.* Bár a fejlődés jelentős, de a célkitűzés tiszta beszéd: ez a jobb módú lakosság iskolája, ahol különválhat a társadalmi hierarchiában alacsonyabban jegyzett csoportoktól.
Változik a helyzet az első világháború után. A területvesztés traumája rányomja bélyegét a tantervi célokra is. Az oktatási rendszernek alá kell támasztania a revíziós igényeket, biztosítania kellett a kultúrfölényt a környező népekkel szemben, valamint engedelmes polgárokat, azaz inkább alattvalókat kellett nevelnie. Ezek olyannyira fontosak voltak, hogy a célmeghatározás klasszikus tantervi funkciója törvényben került megfogalmazásra. Lássunk néhány példát:
Az 1934. évi, a középiskoláról szóló XI. törvénycikk 1. paragrafusa szerint a „magyar középiskola feladata, hogy a tanulót vallásos alapon erkölcsös polgárrá nevelje, a magyar nemzeti művelődés szellemének megfelelő általános műveltséghez juttassa s az egyetemi és más főiskolai tanulmányokra képessé tegye.”
Az 1927. évi, a polgári iskoláról szóló XII. törvénycikk 1. paragrafusa szerint „a polgári iskolának az a feladata, hogy a tanulót vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemben gyakorlati irányú általános műveltséghez juttassa és ezzel közvetlenül a gyakorlati életre vagy pedig a középfokú szakiskolákra előkészítse.”
A keresztény-nemzeti eszme, mint ideológia nyíltan jelenik meg a célkitűzések között, de ha valaki számára ez még így sem egyértelmű, akkor csak elő kell vennie a középfokú iskolák Rendtartását, amely szerint „jeles magaviseleti jegyet csak az kaphat, akinek nemzeti érzése nyilvánvalóan erős”.
Az 1934. évi középiskolai reformra épülő tanterv 1938-ban jelent meg, és jól tükrözte a törvényben kijelölt célokat. Megnöveli a magyar nyelv és irodalom, történelem, gazdasági és társadalmi ismeretek, föld- és néprajz óraszámát, és ezzel párhuzamosan csökkenti a latin és görög nyelv, valamint a természettudományos tantárgyak órakeretét. Hóman Bálint még az 1934-es törvény indoklásában is kimondja, hogy a gimnáziumi oktatás differenciálódása "fenyegeti a nemzeti közszellemet és a világnézet egységét". Ebből kifolyólag növelni kell a nemzeti jellegű tárgyak súlyát, elérendő a világnézeti egységet. Korábban nem tapasztalt lendülettel indul meg az iskolai oktatás-nevelés átideologizálása.
A második világháborút követően természetesen újra változik a tanterv, hiszen alapvetően változtak a társadalmi, politikai viszonyok is. Több tanterv is követte egymást, amelyek egyaránt tartalmaztak célkitűzésnek tűnő ideológiai lózungokat (pl.: szocialista hazafiságra nevelés), a szakszerűség és pedagógiai elmélyültség látszatát keltő megfogalmazásokat (pl.: mindenoldalúan és harmonikusan fejlett személyiség). A rendszerváltás előtti utolsó központi tanterv (1978.) azonban meglepően modernre sikeredett, mert az említett célok ugyan ott voltak, de tartalmában mégis el tudott azoktól szakadni. Különvált a törzs- és kiegészítő anyag, meghatározta a tantervi minimumot, bevezette a fakultációs rendszert. Kicsit növekszik a matematika és a természettudományos tantárgyak súlya, különösen a középiskolai képzésben.
Éppen ez a kettősség jelentette az 1978-as tanterv fő problémáját is, szétvált a célkitűzés és a tartalom, nincs meg a belső koherencia. Ezt majd tovább mélyíti az 1985-ös szabályozás, amely fenntartja a kötelező tantervet, tartalmazza a tantárgyakat és azok tartalmát, de a pedagógus jogává teszi a tananyag megválasztását.
Az inkoherencia megjelenése elbizonytalaníthatja az iskolát, a pedagógust, és bármennyire is jó munka folyik egy vagy több intézményben, a belső ellentmondások miatt úgy érezzük, hogy a dolgok rosszul haladnak.
A következő posztot a NAT elemzésére szánom, megvizsgáljuk annak célkitűzéseit, tartalmát.
* Dr. Simon Gyula: A polgári iskola és a polgári iskolai tanárképzés története Magyarországon 31. oldal 1979. Budapest
